Életem egyik legszebb 15 perce Istvánnal


Egy pár hete hétköznap 8 és 9 óra között hazafelé tartottam az 1-es villamoson, amikor fél szemmel láttam, hogy felszáll. Egy suhogós melegítőszettet viselt, de nem azt a neonos színekben pompázót, hanem egy stílusosabb, visszafogottabb fajtát. Egy picit túlsúlyos volt, de tiszta és viszonylag ápolt. Talán a 30-as évei elején járhatott.

Magabiztos léptekkel felém vette az irányt, majd úgy helyezkedett el mellém, hogy konkrétan fél seggel rám ült. Utólag belegondolva, nyilván nem véletlenül. Két másodperc után felpattant, és rutinos mozdulattal átlibbent a velem szemben lévő egyik ülésre, majd kényelmesen kinyújtotta a lábait.

Bevallom, kicsit kellemetlen volt a szituáció. Azzal nyugtattam magam, hogy a macskáim úgy szoktak körbeudvarolni, hogy az arcomba dugják a feneküket – szóval lehetett volna sokkal rosszabb is.

Bal kezét felém nyújtva elnézést kért, én kényszeredetten elmosolyodtam. Próbált mondani valamit, de akkor még működött a bluetooth-os fülhallgatóm, így nem hallottam. Általában nem szoktam bunkó lenni, úgyhogy ahelyett, hogy azt tettettem volna, hogy nem vettem észre vagy simán csak figyelmen kívül hagytam volna, kivettem a fülest és kérdően ránéztem. Ekkor felcsillant a szeme és megint megszólalt.

– Nem tudod, hogy jutok el Kelenföldre?
– Jó úton vagy, az a végállomás.

Visszatettem a fülhallgatót, de István nem adta fel, úgyhogy kénytelen voltam megint kivenni. Ekkor lazán vágott egy pofát, talán nem is volt tudatában. Érezhetően nem tetszett neki, hogy megint el kellett ismételnie azt a pár szót:

– De onnan hogyan jutok el a vasútállomásra?
– Szerintem ott tesz le a villamos, általában a vasútig megy minden.
– Igen, igaz.

Lazán felnevetett és kissé felém billentette a fejét. Bemutatkozott. Nem válaszoltam, de kierőltettem magamból még egy szolid mosolyt, és egy határozott mozdulattal már emeltem is a kezem, hogy visszategyem a fülhallgatómat. De István nem vette az adást. Vagy legalábbis nem akarta.

– Meghívnálak egyszer egy kávéra.

Már nagyon régen nem kaptam ilyen, de még ehhez hasonló ajánlatot sem senkitől, úgyhogy hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak. Kedvesen azt mondtam:

– Inkább ne.
– Foglalt vagy, mi?

Nem akartam sem megbántani, sem pedig tovább folytatni a beszélgetést. Arra jutottam, hogy az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha igazat adok neki.

Erre egy lendületes mozdulattal elővette zsebéből a telefonját, és hangosan belehalózott párszor. Kicsit gyanús volt ez, mert egyrészt nem hallottam csengést, másrészt szerintem úgy „vette fel” a telefont, hogy rá sem nyomott annak képernyőjére. Enyhén felém fordulva elkezdte nyomkodni a kütyüt, ekkor ösztönösen elmozdultam az ablak felé és az arcom elé tettem a kezem. Azon kezdtem el töprengeni, hogy mégis milyen célra akar használni István egy tök ismeretlen lányról titokban készített, feltehetőleg életlen képet. Nem kellett ezen sokáig agyalnom, inkább felálltam, és mivel nem volt szabad ülőhely a környéken, ezért a kb. 10 méterrel előrébb lévő ajtónál vártam meg a megállómat.

Biztos nem is István az igazi neve – morfondíroztam magamban. Kicsit ideges lettem, de aztán gyorsan megnyugtattam magam. Tudod te azt nagyon jól, Petra, hogy az idő és a távolság mindent megszépít. Pár nap múlva már kellemes nosztalgiával és jó érzéssel fogsz visszagondolni Istvánra, aki megpróbált felszedni az 1-es villamoson.

És tényleg. Azóta, amikor felmerül bennem a drámai kérdés, hogy miért nem kellek senkinek, eszembe jut István, és örömmel konstatálom, hogy van még remény.

Szerinted? Szólj hozzá Te is!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s