Elif Öztürk képei a Kırkpınar Olajbirkózó Bajnokságról


Elif Öztürk az edirnei Kırkpınar Olajbirkózó Bajnokságon készítette az alábbi képeket, melyekkel nem mellesleg 3. helyet ért el sport kategóriában a World Press Photo 2019 versenyen.



Hogy készül és mit szimbolizál a török tea?


Egy 2016-os statisztika kimutatta, hogy Törökországban fogy a legtöbb tea a világon, fejenként évente 3.16 kg.

A törökök hagyományosan két egymásra helyezett kanna segítségével készítenek teát, általában az étkezések után, nagy mennyiségben. Az alsó, nagyobb teafőzőben felforralt víz melegének hatására lassan párolják meg a felső, kisebb kannában lévő fekete teafüvet. Az így keletkezett sűrítményből és vízből aztán ízlés szerint töltenek újra és újra a tulipán alakú kis üvegpoharakba, majd jóízűen szürcsölve fogyasztják el a tűzforró italt, melynek elkészítési módja a mondás szerint a családot szimbolizálja.

tea nagy utazas

A kép forrása: MNN

Az anyós olyan, mint a forrásban lévő víz. Folyton buzog és hallatja a hangját. Ha nem vagyunk óvatosak, akár ki is buggyanhat.

A feleség olyan, mint a teafű. A forró víz melegében felhevül, ennek hatására szépen lassan megpárolódik és erős, zamatos tea lesz belőle.

A férj olyan, mint a teáspohár. Részben a forró vízből kap, részben a teasűrítményből. Fontos, hogy egyensúlyban legyen, mert ha túl gyenge vagy túl erős lesz a tea, akkor nem annyira ízletes.

A gyerek olyan, mint a cukor. Megédesíti az italt, de ha túl sok van belőle, akkor elveszi az ízét. Ha pedig valaki hozzászokott, hogy cukor nélkül issza a teát, annak egy is túl sok.

A sógornő olyan, mint a teáskanál. Időnként jön, kavar egy kicsit, majd elmegy.

Az após olyan, mint a poháralátét. Nem ártja bele magát a buzogásba vagy a párolódásba, csupán felfogja a kilöttyenő folyadékot, és megkíméli a környezetet annak negatív hatásaitól. De ha megtelik, akkor ki kell üríteni, különben mindent elronthat.

tea nagy utazas

Egy ankarai teázóban készült ez a kép jó pár évvel ezelőtt.

Én elkészítés előtt egy szűrőben mindig átöblítem a teafüvet szobahőmérsékletű vízzel, hogy megszabaduljak az apró levelektől, és azok ne a pohárban kössenek ki végül. Amikor felteszem főni a teát, nem forró vizet öntök a felső kannába, hanem megint csak szobahőmérsékletűt. Az elején pár percig forralom az alsó kannában lévő vizet, majd lejjebb veszem a hőmérsékletet, és várok még kb. 10 percet, hogy jól kiázzon a teafű. Ezzel a módszerrel tovább tart az elkészítés, de a végeredmény a szakavatottak szerint finomabb lesz.

Ha vékony üvegfalú pohárból kortyolunk, melynek nincs füle, ügyeljünk arra, hogy úgy emeljük azt a szánkhoz, hogy az ujjaink a szánk jobb és bal oldalán legyenek. Ha az állunk alatti részen van a hüvelyujjunk, azt a pohár falán keresztül is égetni fogja a forró tea.

Afiyet olsun!

Életem egyik legszebb 15 perce Istvánnal


Egy pár hete hétköznap este 8 és 9 óra között hazafelé tartottam az 1-es villamoson, amikor fél szemmel láttam, hogy felszáll. Egy suhogós melegítőszettet viselt, de nem azt a neonos színekben pompázót, hanem egy stílusosabb, visszafogottabb fajtát. Egy picit túlsúlyos volt, de tiszta és viszonylag ápolt. Talán a 30-as évei elején járhatott.

Magabiztos léptekkel felém vette az irányt, majd úgy helyezkedett el mellém, hogy konkrétan fél seggel rám ült. Utólag belegondolva, nyilván nem véletlenül. Két másodperc után felpattant, és rutinos mozdulattal átlibbent a velem szemben lévő egyik ülésre, majd kényelmesen kinyújtotta a lábait.

Bevallom, kicsit kellemetlen volt a szituáció. Azzal nyugtattam magam, hogy a macskáim úgy szoktak körbeudvarolni, hogy az arcomba dugják a feneküket – szóval lehetett volna sokkal rosszabb is.

Bal kezét felém nyújtva elnézést kért, én kényszeredetten elmosolyodtam. Próbált mondani valamit, de akkor még működött a bluetooth-os fülhallgatóm, így nem hallottam. Általában nem szoktam bunkó lenni, úgyhogy ahelyett, hogy azt tettettem volna, hogy nem vettem észre vagy simán csak figyelmen kívül hagytam volna, kivettem a fülest és kérdően ránéztem. Ekkor felcsillant a szeme és megint megszólalt.

– Nem tudod, hogy jutok el Kelenföldre?
– Jó úton vagy, az a végállomás.

Visszatettem a fülhallgatót, de István nem adta fel, úgyhogy kénytelen voltam megint kivenni. Ekkor lazán vágott egy pofát, talán nem is volt tudatában. Érezhetően nem tetszett neki, hogy megint el kellett ismételnie azt a pár szót:

– De onnan hogyan jutok el a vasútállomásra?
– Szerintem ott tesz le a villamos, általában a vasútig megy minden.
– Igen, igaz.

Lazán felnevetett és kissé felém billentette a fejét. Bemutatkozott. Nem válaszoltam, de kierőltettem magamból még egy szolid mosolyt, és egy határozott mozdulattal már emeltem is a kezem, hogy visszategyem a fülhallgatómat. De István nem vette az adást. Vagy legalábbis nem akarta.

– Meghívnálak egyszer egy kávéra.

Már nagyon régen nem kaptam ilyen, de még ehhez hasonló ajánlatot sem senkitől, úgyhogy hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak. Kedvesen azt mondtam:

– Inkább ne.
– Foglalt vagy, mi?

Nem akartam sem megbántani, sem pedig tovább folytatni a beszélgetést. Arra jutottam, hogy az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha igazat adok neki.

Erre egy lendületes mozdulattal elővette zsebéből a telefonját, és hangosan belehalózott párszor. Kicsit gyanús volt ez, mert egyrészt nem hallottam csengést, másrészt szerintem úgy „vette fel” a telefont, hogy rá sem nyomott annak képernyőjére. Enyhén felém fordulva elkezdte nyomkodni a kütyüt, ekkor ösztönösen elmozdultam az ablak felé és az arcom elé tettem a kezem. Azon kezdtem el töprengeni, hogy mégis milyen célra akar használni István egy tök ismeretlen lányról titokban készített, feltehetőleg életlen képet. Nem kellett ezen sokáig agyalnom, inkább felálltam, és mivel nem volt szabad ülőhely a környéken, ezért a kb. 10 méterrel előrébb lévő ajtónál vártam meg a megállómat.

Biztos nem is István az igazi neve – morfondíroztam magamban. Kicsit ideges lettem, de aztán gyorsan megnyugtattam magam. Tudod te azt nagyon jól, Petra, hogy az idő és a távolság mindent megszépít. Pár nap múlva már kellemes nosztalgiával és jó érzéssel fogsz visszagondolni Istvánra, aki megpróbált felszedni az 1-es villamoson.

És tényleg. Azóta, amikor felmerül bennem a drámai kérdés, hogy miért nem kellek senkinek, eszembe jut István, és örömmel konstatálom, hogy van még remény.

440 pár cipő: A nők ellen elkövetett erőszakról és az agressziókezelésről


Egy nem mindennapi installációt alakított ki Vahit Tuna török művész Isztambul egyik központi helyén, Beyoğlu kerületében. 440 pár cipőt erősített fel két épület falára, hogy felhívja a figyelmet a nők ellen irányuló családon belüli erőszakra. 440 török nő halt meg 2018-ban ennek következtében.

A török sajtóban gyakran lehet hallani a családon belüli erőszakos cselekmények áldozatairól, akik túlnyomó részben nők. Számuk évről évre növekszik.

2019 augusztus 18-án egy kávéházban vágta el a 38 éves Emine Bulut torkát a volt férje a 10 éves kislányuk előtt. A férfi állítása szerint nem tetszett neki, amit az asszony a lányuk felügyeleti jogával kapcsolatban mondott neki, ezért támadta meg őt a magával hozott késsel. Az eset azért is keltett nagy visszhangot, mert felkerült egy videó a közösségi oldalakra, amin hallható, ahogy a vérrel borított asszony kétségbeesetten kiabál, hogy nem akar meghalni. A videót elhomályosították, de a képsorok így is megrázóak.

440 yanköse main-4

Jók ezek a figyelemfelhívó kampányok, az inspiráló beszédek és a hatásos poszterek. De igazából nem érnek semmit, ha nem jár melléjük egy-két gyakorlati tanács. Egy rövid útmutató.

Hiába élünk egy modern, úgynevezett civilizált világban. Az emberek képesek űrhajókat kezelni, de a saját érzelmeiket és agresszivitásukat nem. Ez nem normális dolog. A düh és a feszültség persze természetes, de ha ezeket az érzelmeket elfojtjuk magunkban, az hosszú távon nemcsak ránk van negatív (akár végzetes) hatással, hanem a környezetünkre is. Meg kell tanulni ezeket elengedni.

Én úgy gondolom, hogyha kimondasz valamit, az elszáll a levegőben. Ha nem beszélsz róla, akkor örökre lerakódik benned.

Az emberek többsége bezárkózik és nem beszél a problémáiról. Nem kommunikálja a környezete felé, ha valamin nem képes túllépni. Még talán saját magának sem ismeri ezt be. Nem bízik másokban, mert fél, hogy elítélik. Hogy kibeszélik. Kérdem én, hogy tényleg olyan fontos, hogy a szomszéd mit gondol rólad? Fontosabb, mint a saját testi és szellemi épséged? Dehogyis.

Merjünk kommunikálni, keressük azoknak az embereknek a társaságát, akik támogatnak. Igenis vannak ilyenek – például én. Már attól is jobban leszel, ha kimondod azt, ami bánt vagy frusztrál. Még akkor is, ha nem hallja senki, csak te. De ha ez valamiért neked túl nehéz, akkor próbáld meg levezetni a feszültséget. Alkoss. Hallgass zenét. Kertészkedj. Tarts állatot. Sírj. Nevess. Főzz. Sportolj.
Mi az, ami neked segít? Te hogy birkózol meg a negatív érzésekkel?

A fent említett installáció az alábbi címen tekinthető meg:
Ömer Avni Mahallesi
Meclis-i Mebusan Caddesi
Tütün Han No: 85
Kabataş 34427
Beyoğlu / İstanbul

A kép forrása: Yanköşe

 

Aktív hétvége lesz: Nyerj két jegyet a 2019-es Utazás kiállításra


Úgy gondolom, hogy itt az ideje egy kis közönségtalálkozónak. Ha egyetértesz, akkor ajánlom figyelmedbe az alábbi programot, ahol engem is megtalálsz majd.

2019. február 21. és 24. között lesz a Hungexpon Magyarország első számú turisztikai vására, a 42 éve megrendezésre kerülő Utazás kiállítás. Az eseményen rengeteg programon (pl. Afrika expo, Budapest Boat Show, aktív sziget) fogsz tudni részt venni, és lesz lehetőséged többek között algériai, ozorai, egyiptomi és kanári-szigetei utazásokat nyerni.

Én 2019. február 24-én, vasárnap 12:15 és 12:45 között biztos a helyszínen leszek, és török teát fogok kínálni az A pavilonban helyet kapó Blogger Corner-ben.
A 25-ös pavilonban zajló 8. Járatlan utakon fesztiválon pedig előadóként fogok részt venni.

Ha szeretnél belépőjegyet nyerni a kiállításra, kövesd a blogom facebook oldalát és vegyél részt az ott megrendezésre kerülő nyereményjátékban:

5 napon át felteszek majd egy-egy Törökországgal kapcsolatos kérdést, és két-két jegyet fogok ajándékozni az elsőként helyesen válaszolóknak. Ha a nyertes nem tart igényt a jegyekre, akkor a második helyesen válaszolót fogom megkeresni – és így tovább. Duplázni nem lehet, egy ember maximum két jegyet tud majd bezsebelni.
A jegyek február 22-én, 23-án vagy 24-én egy napos belépést biztosítanak, és a helyszínen lehet majd őket átvenni.

Legyetek résen!
A kérdéseket az alábbi napokban ás időpontokban fogom közzé tenni:
február 14-én, csütörtökön 12 órakor
február 15-én, pénteken 14 órakor
február 16-án, szombaton 16 órakor
február 17-én, vasárnap 18 órakor
február 18-án, hétfőn 20 órakor

UI: Ha tudod a választ a kérdésre, de nincs lehetőséged részt venni a kiállításon, oszd meg a bejegyzést az ismerőseid között és súgj nekik. A jegyek nem ruházhatóak át, tehát annak a neve kerül leadásra, aki elsőként helyesen válaszol.

Játékra fel!
https://www.facebook.com/nagyutazas.online/

carousel_utazas2019_hu_v4

Mindenhol jó, de a legjobb otthon


Alig hiszem el, hogy már több, mint másfél év telt el a legutóbbi, ramadánról szóló bejegyzésem megjelenése óta. Különos érzés visszagondolnom arra a napra, még most is kicsit beleremeg a gyomrom. Akkor még egy ankarai társasház harmadik emeletén, egy piros kanapén ülve pötyögtem a laptopomon. Emlékszem, hogy éppen a cukor ünnep zajlott. A környék csendes volt, de bennem viharok dúltak. Egyszerre voltam ideges és izgatott, nosztalgikus és bizakodó, szomorú és boldog.

2017 júniusában már több, mint fél éve készültem arra, hogy 9 év után visszaköltözzek Magyarországra. Terv szerint haladtam, szisztematikusan felszámolva a törökországi életemet. Addigra már elváltam, megírtam a felmondó levelemet, elkészítettem az önéletrajzomat, megcsináltattam a macskák útleveleit, és elkezdtem kiselejtezni a dolgaimat. De hátra volt még az adminisztráció és a hazaút megszervezése.

Arra készültem, hogy hátrahagyjam az otthonomat és hazaköltözzek.
Pedig nem volt ez mindig így.

Máig emlékszem arra az időszakra, amikor sehol nem találtam a helyem. Amikor semmi nem volt jó és minden fájt. Törökországban még nem sikerült beilleszkednem, de Magyarországra látogatva már idegennek éreztem magam. 

Igyekeztem minél hamarabb átlendülni ezen a kényelmetlen és elkeserítő helyzeten és egyéb elfoglaltságot keresni. Érdeklődéssel kezdtem figyelni a környezetemet, és azt, hogy az milyen hatással van rám. Kinyíltam a világ felé, az pedig belém költözött. Elfogadóbbá váltam. Aztán elmúlt az otthontalanság érzése, kiegyensúlyozottabb lettem, egyre könnyebben találtam meg másokkal a közös hangot.

Néha mindenki elveszettnek és magányosnak érzi magát. De ez csak egy átmeneti állapot. Ne keseredj el, ha nem találod a gyökereidet vagy ha úgy érzed, hogy senki nem ért meg. Ne várj, cselekedj. Beszélj magadhoz, hangosan. Senki más nem fog úgy megérteni, mint te. Állj a tükör elé, nézz a szemedbe. Fogd meg a kezed. Nem csak átvitt értelemben. Az ölelés akkor is jól esik, ha nem mástól jön. Nyugtasson a tudat, hogy ha a máshol nem is, de magadban mindig otthon leszel.

 

Pirkadattól napnyugtáig: A ramadán értelméről


Nemrég egy Dzsibutiból származó ismerősömmel ültünk be egy több szintes ankarai étterembe egy iftar vacsora erejéig. Korán érkeztünk, így volt időnk a rendelés leadása után egy jóízűt beszélgetni, mialatt az enyhén zavart és feltehetően böjtölő pincér háromszor vitte el és hozta vissza az előre kikészített leveses tányérjainkat.

Mindeközben sorra érkeztek az asztalfoglalással rendelkezők, és a zsúfolásig telt földszinti részen olyan hangzavar keletkezett, hogy csak kiabálva lehetett kommunikálni.

Néhány évvel ezelőtt még nagyon megsínylették volna ezt a hangszálaim, de mostanra már olyan edzetté váltak, hogy gond nélkül tudok huzamosabb ideig hangosan beszélni, és szerencsére a mások számára kaotikusnak számító környezetben való koncentrálás sem okoz túl sok problémát.

Sokféle különböző témát érintettünk az este folyamán, de leginkább az maradt meg bennem, amiket a barátnőm az otthoni szokásaikról mondott. Például azt, hogy Dzsibutiban iftar idején konganak az ürességtől az éttermek, mert ott még mindig az a szokás, hogy egy ismerősnél gyűlnek össze vacsorázni az emberek. Persze ez Törökországban is megfigyelhető. De ahogy modernizálódik az ország, úgy csökken a régebben nagyra értékelt a dolgok jelentősége.

Az emberek többsége természetesnek veszi azokat a szokásokat, melyekben felnőtt, és a rohanó hétköznapokban amúgy sem jut rá ideje és energiája, hogy elgondolkodjon rajtuk és azok értelmét kutassa.

Én laikusként úgy szoktam fogalmazni, hogy a ramadán egy úgynevezett “megtisztulás” elérésére tett erőfeszítés. Pirkadattól napnyugtáig az ember nem eszik és iszik, hanyagolja a cigarettát, de még a rágógumit is, és nem hódol semmilyen egyéb testi élvezetnek. Tartózkodik a negatív gondolatoktól és érzelmektől, nem pletykál és még véletlenül sem tesz rosszindulatú megjegyzéseket. A haragosok megpróbálnak megbocsátani egymásnak, a tehetősebbek segítenek a rászorulóknak.

A böjtölő ilyenkor megpróbál nem arra koncentrálni, hogy milyen éhes vagy fáradt. Ennek amúgy sem lenne értelme, hiszen nem szabad panaszkodva magát sajnáltatnia. Kevesebbet fogyaszt, kevesebbet alszik, kevesebbet mozog. Annyi szabadideje van az, hogy el tud merengeni olyan dolgokon, melyeken máskor nem. Talán átértékelni az életét. Rájön dolgokra. Bölcsebb és boldogabb lesz.

Ma van a ramadánt lezáró, úgynevezett cukor ünnep első napja. Ilyenkor szokás szerint összegyűlnek a családok, és egy kiadós étkezés után megbeszélik, hogy ki mennyit hízott vagy fogyott, és kipletykálják még azt is, aki jelen van. Majd összevesznek, hogy utána hamar kibéküljenek, és megegyezzenek abban, hogy mennyire szerencsések. Ha másért nem is, de legalább azért, mert most együtt lehet a család, pár napig nem kell dolgozni vagy el lehet menni egy kicsit nyaralni.

11264514_1610501342553686_1251330854_n(1)

Kép forrása: Yaseen